A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyógynövény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyógynövény. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. február 20., csütörtök

Első seregélyek és egyéb meglepetések

Bár alig vagyunk túl február derekán, fények, szelek, csepegés-csöpögés mind tavaszt ígérőn csalogat: kapd magad és szaladj ki, nehogy kimaradj az ébredés, az érkezések időszakának meglepetéseiből. Hallgattunk a hívásra, járt is érte meglepetés tavasz módra:

Az utóbbi években legkorábban idén február 16-án, Dobollón láttuk meg Háromszék első visszatérő seregélyeit (Sturnus vulgaris) fenyőrigó csapatba vegyülve.

Az Olt partján elsőként sárgálló martilapu (Tussilago farfara) még nagyon-nagyon árválkodik.

Bár nem a tavasz hírnökei, mégis mindenképp megosztásra érdemesnek találtuk, hiszen annak ellenére, hogy európai populációjukat 5.800.000-13.000.000 párra becsülik, nekünk most sikerült először fotóval dokumentálnunk a keresztcsőrűt (Loxia curvirostra). Igaz, mindjárt egy pár került lencsevégre a bodzavámi Bölények Völgye rezervátumban.

Read more...

2013. augusztus 23., péntek

Nyárutón látható

Mielőtt, adysan, a Nyárból az Őszbe szállva állnánk meg, merítkezzünk augusztus végtelenségében, dússágában, színeiben, pompájában:

az egymagában családot alkotó faj: virágkáka (Butomus umbellatus) zengőléggyel

napfényszegte felhők

a tápláléktárolás nagymestere, a tövisszúró gébics (Lanius collurio)

ejha, mit nem virágzott ez az aszat... nagy gyöngyházlepke (Argynnis paphia)

a sokak által kolibrinek nézett kacsafarkú szender (Macroglossum stellatarum)

békászó sas (Aquila pomarina)
romániai védelméről többet itt

nyírfa csücsköslepke (Thecla betulae)

c-betűs lepke (Polygonia c-album)

kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) a Hammas-lápban
blazírtan emészti a rovarokat és közben csodaszép

a Háromszék vízpartjaira, erdőszéleire oly jellemző Teleki-virág (Telekia speciosa)

Read more...

2013. június 18., kedd

Boszorkányos nagyezerjófű

Ezerjófűből is van kis meg nagy is, elnevezés alapján azt hinné az ember, rokonokról van szó, csupán méretbeli különbséggel, de nem ez a helyzet: legfeljebb köszönő viszonyban van egymással ez a két növény, hiszen a kis ezerjófű a tárnicsvirágúak rendjének tárnicsfélék családjába tartozik, míg a nagy a szappanfavirágúak rendjének rutafélék családjának tagja. Az azonban már valóban közös bennük, hogy a népi gyógyászatban ezer bajra kínálnak gyógyírt mindketten.



nagyezerjófű (Dictamnus albus) Közép- és Dél-Európában, Kis-Ázsiában honos, néhol tömegesen is megjelenhet. Azonban mifelénk nem túl gyakori, olyannyira nem, hogy Háromszéken egyetlen lelőhelyéről idén értesültünk volt biológiatanárnőnktől. A helyszín egyértelmű leírása alapján könnyedén rá is leltünk a Sepsiszentgyörgytől nem is távoli helyre.

És mondhatni, élmény volt a találkozás, hiszen impozáns növényről beszélünk a nagyezerjófű esetében: 40–120 centiméter magasra is megnő, és – a szaknyelven végálló fürtvirágzatnak nevezett – bordón, bíborosan erezett rózsaszínes, fehéres, halványlilás virágait mintha a szépség iránt különösen fogékony kedvében alkotta volna meg a természet.



Persze a hangulatot fokozta a búcsúzó nap fényének narancsszín simogatása és az erdő madárlakóinak esti, visszafogott hangoskodása. A nagyezerjófűhöz hasonlóan a rutafélék családjába tartoznak még a citrusfélék is, így nem meglepő, hogy ezen délibb rokonokhoz hasonlón, főként frissítő nyári záporok nyomán maga is citromillattal bódítja szagolgatóit. Az illatanyagot szárán, levelein, virágzatán lévő fekete mirigyszőrök választják ki. Ez az illóolaj fölöttébb gyúlékony (állítólag Carl Linné lánya is lángra lobbantotta), anélkül, hogy a növény maga elégne.


Ezen tulajdonság alapján feltételezik, hogy a Bibliából ismert égő csipkebokor nagy valószínűséggel nem gyepűrózsa, hanem inkább a nagyezerjófű lehetett. Azért senki ne kísérletezzen lángra lobbantásával, mert kevés van belőle, meg erdőtüzet is könnyen okozhat. Május végén, júniusban virágzik, és bár nem gyakori tájainkon, Romániában nem védett, Magyarországon viszont az.



Nevéhez illőn sokféle nyavalyára használták a népi gyógyászatban: izzasztószerként, reuma ellen, sebek kezelésére, de váltóláz, hasmenés, epilepszia és köszvény ellen is hatékonynak tartották. Számos gyógyhatásának köszönhetően nevezik még erősfűnek és boszorkányfűnek is.


Páratlanul szárnyalt, bőrnemű levelei a kőrisére emlékeztetnek, erre utal kőrislevelű ezerjófű megnevezése is. A már említett mirigyszőrök által kibocsátott anyagoknak köszönhetően allergén is: a bőrön lassan gyógyuló, fájdalmas, hólyagos kiütéseket okoz, így leszedése ellen magát is remekül megvédi.

Read more...

2013. január 8., kedd

Madárberkenye - madárcsemege

Ebben a téli békés hófehérségben minden kis színfolt feltűnően kivirít az egységes környezetből. Így ragadja meg tekintetünket a madárberkenye (Sorbus aucuparia) lapos bogernyőben nyíló virágaiból élénkpirosra kifejlődő termése, mely lombhullás után is még sokáig fennmarad az ágakon De nem csak szemgyönyörködtetésre alkalmasak ezek a pici almák, hanem a táplálékszegény időszakban igencsak hasznosak madáreledelként. Termésének almaként való emlegetése nem véletlen, hiszen rendszertani besorolása szerint a rózsafélék családjának, almafélék alcsaládjába tartozik a madárberkenyét is magába foglaló berkenye nemzetség.
Megjelenésre egy szabálytalan kerekded koronájú fa. Sötétzöld levelei páratlanul szárnyaltak, 13-17 fogazott szélű levélkéből tevődnek össze. Nyáron nyílnak sárgásfehér bogernyős virágai.
Egész Európa hegyvidékein előforduló faj, nálunk is őshonos. Jellemző élőhelyei a fenyvesek, bükkösök, a lucfenyőnek például kísérő faja. De nem csak erdőn, hegyen járva köszönt ránk, hanem parkokban, kertekben is. Gyorsan növekvő faj és virágaival, terméseivel látványos is, úgyhogy nem meglepő ’közszereplése’ sem. Városi környezet díszítésére továbbá azért is alkalmas, mert a légszennyezést viszonylag jól tűri.
Említettem már, hogy fontos téli madáreleség, ám emberi fogyasztásra is alkalmas. Bogyói nyersen fanyarok ugyan, de lekvárt és pálinkát azért készítenek belőlük. Gyógyhatást már az ókori rómaiak is tulajdonítottak a madárberkenyének; a népi gyógyászatban a leveleiből készült teát csersavtartalma miatt bél- és gyomorbántalmak esetén javallották. Mágikus tulajdonsággal is felruházták: a kelta-angolszász hiedelemvilágban például életfaként rontás ellen és növekedést elsegítőként használták. A druidák a terméseivel táplálkozó madarak fa körüli röptéből olvasták a jövőt, így boszorkányvesszőnek is nevezték.
Berkenye szavunk első magyar írásos említése nagyon korai: már az 1055-ös Tihanyi apátság alapítóleveléből való. 1578-ban Méliusz Juhász Péternél már ’berkenye’ alakban jelenik meg, az erdővidéki Benkő József 1783-ban a 'berekenye' alakban használja. A szó szláv eredetű. A faj nevének előtagja, a madár, gyümölcsök esetén rendszerint azok kicsiny voltát, apró szemű terméseit jelenti, de utalhat arra is, hogy a madarak előszeretettel fogyasztják. Latin neve is kifejező, mivel a 'sorbus' nemzetségnév fanyart, az aucuparia pedig madárfogást jelent. Közismertségére számos népi neve utal: belekenyér, madárcseresznye, kutyacseresznye, uszkuruc-fa, gálnafa, rekettye és az igencsak érzékletes ebfingottafa.

A madárberkenye közlei rokona, a házi berkenye viseli 2013-ban az Év Fája címet Magyarországon.

Read more...

2012. december 12., szerda

Gyógyító növények

A hideg időszak beálltával növényeink ismét előtérbe kerülnek, igaz nem kint a természetben, hanem otthonunk melegében, bögrében gőzölgő teák formájában. Tavasszal zöldellésükkel frissítenek fel, nyáron virágaikkal kápráztatnak el, ősszel terméseikkel gazdagítanak, télen pedig mindezekkel vagy csak egyes részeikkel járulnak hozzá egészségünk megőrzéséhez. Persze, (gyógy)teázni bármely évszakban lehetséges és boltból, patikából is számtalan gyógyteához is hozzájuthatunk. Mégis van abban valami varázslatos, ha a termékeny évszakokban kellemes sétákkal összekötött gyógynövénygyűjtés eredményeként beszerzett különféle szárított leveleket, virágokat a náthás, influenzás időszakokban csak elővesszük s ripsz-ropsz finom, egészséges teát főzünk belőlük.


Lássunk néhány környezetünkben könnyedén begyűjthető növényt, melyeket gyógyteaként fogyaszthatunk a tél folyamán. Legtöbbjük a népi gyógyászatban már régóta ismert, és mi magunk is hallottunk róluk, még ha nem is fogyasztottuk őket. Egyik legnépszerűbb gyógytea alapanyag a vadrózsa áltermése, a C-vitaminban fölöttébb gazdag csipkebogyó, mely az influenza ellen vértez fel.

A borsmenta leveleiből emésztőszervi problémák ellen készül tea, de torokbántalmak, rekedtség ellen öblögető forrázatként is használatos. Közismert a kamilla is, melynek torokgyulladás ellen virágaiból készül öblögető, de légcsőhurut esetében inhalálásra is alkalmas. A mókás nevű cickafark már az ókorban sebgyógyító hatásáról volt ismert, ám virágaiból készült teája légzőszervi bántalmakat is gyógyít. A bodzalén kívül izzasztó, köhögéscsillapító teaként is hasznosíthatók a fekete bodza virágai. Leves, virágos hajtásaiból teát készítve a fehér árvacsalán és a kakukkfű is bevethető légcsőhurut kezelésére, köhögés ellen. Sárga virágos hajtásaival az orbáncfű főként gyomorbántalmak esetében használatos, de öblögetve torokgyulladás ellen is bevált. A pipacs szirmaiból készült teának is tulajdonítanak köhögéscsillapító hatást. Torok- és mandulagyulladásban a papsajtmályva levélnyél nélküli leveléből készült főzetét is ajánlják öblögetésre.


Nyákoldó hatása miatt a százszorszép virágaiból, a keskenylevelű útifűnek pedig a leveleiből főzött tea is segíthet a légúti megbetegedések leküzdésében. Meghűlés ellen, köhögéscsillapítóként fogyasztható a szurokfű virágos, leveles hajtásainak teája. Még az illatos ibolya is ismert köhögés és tüdőhurut ellen alkalmazott gyógynövényként. Légutak hurutos megbetegedésében egy másik szép vadvirágunkhoz, a tavaszi kankalinhoz is folyamodhatunk, hiszen teája közismerten köptető hatású. A kislevelű hárs friss virágainak forrázata köhögéscsillapító, izzasztó hatása miatt ugyancsak köztudottan hatásos meghűléskor. A fenti válogatásból is kitűnik, hogy szűkebb környezetünkben is számos olyan növény él, mely szépségén kívül, hasznos is.

Read more...

2012. október 27., szombat

Vadgesztenye fehéret virágzik

Közismert fa a gesztenye – még népdalba is foglaltatott – így azt hihetnénk, mindenféléket tudunk róla. Aztán mégis kiderülhet, bizony alapvető tévedésektől sem menetes ez a tudás. Azon lepődtem meg ugyanis nemrégiben, hogy a vadgesztenye és a szelídgesztenye, miket elsősorban gesztenye megnevezésük miatt „testvéreknek” tartottam nem is egy családból valók, sőt mégcsak nem is ugyanazon rend tagjai. A vadgesztenye a szappanfavirágúak rendjének szappanfafélék családjába, míg a szelídgesztenye a bükkfavirágúak rendjének bükkfafélék családjába tartozik.
A megnevezés etimológiája után kutatva látom, nem vagyok egyedül a köznyelvi névből adódó tévesztésekkel a gesztenyét illetően, hiszen a 17. századig gesztenye szavunk, minden jelző nélkül a szelídgesztenyét (Castanea sativa) jelentette, aztán a közönséges vadgesztenye (Aesculus hippocastanum) elterjedésével ennek jelölésére is használták. Később a zavar elkerülése végett kaptak egy-két jelzőt, hogy meg lehessen különböztetni őket. Így az ehető termésű gesztenye lett a szelíd, vagy édes, esetleg jóféle, a másik pedig a vad vagy ló előtagokkal bővült, pontosíttatott.
Mindenesetre egyikőjük sem őshonos faja vidékünknek, mégis a sepsiszentgyörgyieknek például mindkettő az Erzsébet parkhoz köthető: a szelídgesztenye termése, mint ott árult téli finomság, a vadgesztenye pedig a parkban nagy számban előforduló – és jelenleg elég meggyötört állapotban lévő – díszfaként.
Gesztenye szavunk német eredetű és első írásos említése „geztenyefa” alakban 1364-ből való. A vadgesztenyét jelölő lógesztenye szavunk a latin név – hippocastanum – tükörfordítása és a középajtai Benkő József botanikusnál jelenik meg először.
A közönséges vadgesztenye nagy, tompa kúp alakú koronájú, erősen vízszintesen fejlődő ágú, sötétbarna, vaskos pikkelyekben leváló kérgű fa. Levelei sötétzöldek és 5-7 levélkéből tenyeresen összetettek. Feltűnően nagy, felálló bugavirágzatát ötszirmú, sárgás később vöröses foltos fehér sziromlevelek alkotják, és tavasz végén nyílik. Ennek köszönheti bokrétafa elnevezését. Makktermése zöld, tüskés burkú, háromrekeszű tok, ebben rejlik fénylő barna magja.
Gyógynövényként valamennyi részét felhasználják visszérgyulladás, aranyeres bántalmak, mozgásszervi panaszok, hajhullás és korpásodás kezelésére. De magját takarmányként, sárga festékanyagként, magas keményítőtartalma miatt a könyvkötők csirizként, vízzel felforralva pedig mosásra is használták.

Read more...

2012. október 2., kedd

Izzik a galagonya ruhája

Októbert a népi kalendárium Mindszent, az Arvisurák Magvető havának, a nyelvújítók mustonosnak nevezik. Ez utóbbi, gondolom, a szőlőszüreteléshez, a musthoz kapcsolódik. De a szőlőn kívül sok más termésnek is ekkor örülhetünk. Így októberben gyönyörködhetünk a galagonya tájvidító színében is például.
 
Ha napsütéses, van az ősznek egy keserédes lágysága, puhasága. Egy csalogató finomsága, mely épp úgy adódik az enyhülő szögben beeső napsugarakból, az ezüstösen szállingózó ökörnyál fonalakból, mint a fák, cserjék, terméseinek meleg színeiből, azok zamatosságából. Ehhez a hangulathoz teszi hozzá magáét a galagonya piroslása, ízének savany-édessége.


Vidékünkön őshonos galagonyafajok az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a csere- vagy kétbibés galagonya (Crataegus laevigata), fekete galagonya (Crataegus nigra), de ezeknek természetes hibridjei is előfordulnak. Szép és hasznos, mégis rossz híre volt a keresztény világban szegény galagonyának, mert úgy tartották, tüskés száraiból készült Jézus koszorúja. Más kultúrkörökben nem terhelte ilyen hiedelem, így a világ más tájain meg is becsülték, aztán lassan mégiscsak méltó helyére került a keresztény világban is.
Rendszertanilag a galagonyák a rózsafélék családjának galagonya nemzetségébe tartoznak. A fent említett fajok sűrűn ágas, tövises cserjék, melyek akár tíz méter magasra is megnőhetnek. Ágas-bogas mivoltuk különösen alkalmassá teszi őket élősövény kialakítására. Viráguk fehér bogernyős, az egyes fajok többek közt a virág bibéinek számában különböznek egymástól.


Az egybibés és kétbibés fajok termései piros, a feketéé pedig értelemszerűen, fekete almatermés. A termések ehetőek, régebben ínségeledelnek számított, ekként kapta „istengyümölcse” nevét, ám pálinka is készülhet belőle.


Gyógynövénynek használva leveléből, virágából, vagy terméséből főznek teát, mely elsősorban szívgyógyszerként ismert. Lombhullató erdőkben, erdőszéleken egészen 1500 méter magasságig gyakran előfordulnak.
Galagonya szavunk szláv eredetű és első írásos említése 1327-ből való, „Galagynya” alakban, szűkebb környezetünkben 1783-ban Benkő Józsefnél jelenik meg „galagonyafa” alakban. Egyéb érdekes nevei: tüskefa, istenalma, szamártövis, májusvirág.

Weöres Sándor: Galagonya

Őszi éjjel
Izzik a galagonya,
Izzik a galagonya
Ruhája.
Zúg a tüske,
Szél szalad ide-oda,
Reszket a galagonya
Magába.
Hogyha a hold rá
Fátylat ereszt:
Lánnyá válik, Sírni kezd.
Őszi éjjel
Izzik a galagonya,
Izzik a galagonya
Ruhája.

Read more...

2012. szeptember 30., vasárnap

Kökény és bánáti sáfrány

Maradva a kékes-lilás vonalon, szeptembert két, tájainkon ebben az időszakban markánsan jelen lévő, nővényfajjal búcsúztatjuk:

kökény (Prunus spinosa)


bánáti sáfrány (Crocus banaticus)

Read more...

2012. szeptember 24., hétfő

Kékes-lilás árnyalatok

Bár a virágokról, virágzásról először az ébredés évszakára, a tavaszra asszociálunk, azért a nyár is bőven ellát szirom-szépségekkel, sőt az ősz sem hagyja magát, így erdőn, mezőn járva szeptember-októberben sem maradunk vadvirágok látványa nélkül. Ezek egyik legjellemzőbbike, az őszi kikerics, mely szétterülő rózsaszínes-lilás szőnyeggel borítja nedvesebb rétjeinket, így számossága okán is sokak által ismert.
Magasabb vidékeken szinten eléggé gyakori, mégsem annyira közismert a fecsketárnics (Gentiana asclepiadea). Lilás-kékes virágaival az őszi színpalettát ő is az egyéb tárnicsfélék, a bánáti és kárpáti sáfrányok, a szilva, a szőlő, a kökény által festett irányába tolja el. S valóban őszi virágként üdvözölhetjük, mert ugyan augusztusban már virágozni kezd, mégis a szeptemberi tájképet gazdagítja legbőségesebben, és még októberben is kéklik-lilálik.

Rendszertanilag más, nálunk is előforduló más tárnicsfékkel együtt a fecsketárnics a tárnicsfélék családjának Gentiana nemzetségébe tartozó faj. Közeli rokonai például a szintén lilás-kék színű kornistárnics, kígyótárnics vagy a pompás tárnics, de a sárga tárnics is. Romániában ez utóbbi faj védett is, miközben a fecsketárnics nem, viszont Magyarországon neki is ilyen státusza van.
A fecsketárnics akár egy méterre is megnövő, gyakran csoportosan megjelenő hajtású évelő növény. Meghajló karcsú szárain sűrűn, átellenesen álló, tojásdad-lándzsás alakú, kerek vállú, kihegyezett csúcsú levelek vannak. Ezek közül a felsők hónaljában magányosan vagy 2-3-asával nyílnak lilás-kék, belül öt világos csíkkal és vörös pettyezéssel ékes virágai.

A tárnicsok régebben megbecsült gyógynövényeknek számítottak: a legenda szerint a kígyótárnics Szent László nyila által kijelölve lett a pestis gyógyszere, a fecsketárnics gyökeréből készült az enciánsnapsz néven ismert gyomorkeserű, de más tárnicsféléket is használtak ekképpen, az 1759-es Orvosi Könyvetske pedig sebek tisztítására tartotta alkalmasnak.

A német eredetű ’enciánkék’ szavunk is tárnicsfélékre utal, bár láthattuk, hogy sárga, de akár fehér virágú fajok is vannak. A kifejezés ’encián’ előtagja a nemzetség fajainak tudományos nevéből a ’Gentianá’-ból származik, mely a maga során, Gentius illír király nevére vezethető vissza. A magyar megnevezés ’fecske’ előtagja a növény leveleinek kedves vándormadarunk szárnyai alakjának hasonlóságára utal. Tárnics szavunk pedig először 1803-ból adatolható és ismeretlen eredetű, bár egyes vélemények szerint a ’borzadás, rettegés’ jelentésű szerb-horvát’ trnc’-ből származtatható, a nyelvérzék pedig a ’tár’ igére asszociál róla.
Egyéb ismert régies, népi megnevezései az egyes tárnicsféléknek: tátinc, encia, kék gyűszűvirág, danciagyökér, keserűgyökér, Gentius király füve, Szent László füve (kígyótárnics), epefű, keresztes fű, kígyófű.

Read more...

2012. szeptember 12., szerda

Rövid séta a bükkösben

Portyáinkon nagyon gyakran épp egy bükkerdőben vagy egyedülálló bükk árnyékában pihenünk meg. Vidékünk egyik jellegzetes fafajtája a közönséges bükk vagy mifelénk bikkfa, amely többnyire hatalmas nagy fa. A fiatalabb fák koronája karcsú, míg az idősebbeké széles, kúp alakú. A levelek szórt állásúak, tojásdad alakúak, hullámos szegélyűek.

A kéreg sima, ólomszürke színű.

Termése szúrós kupacs, mely megérve négy kopáccsal nyílik és 1-3 ehető magvú makkot rejt.

A bükkmakk fogyasztásánál óvatosnak kell lenni, ugyanis gyomorfájdalmat, hányást, hasmenést, fejfájást, levertséget okozhat miután elfogyasztottuk. Egyes embereknél már néhány bükkmakk elfogyasztása is tüneteket vált ki, amiért valószínűleg a magokban található oxálsav felelős. A lovak esetében 300-1000 g bükkmakk elfogyasztása halálos kimenetelű lehet, míg a sertések szervezete egészen jól tűri.

Lombja ősszel aranysárgára színeződik.


Tavasszal feltűnnek a talajból kibúvó csíranövények , amelyek nagy sziklevelei nagy mennyiségű zsíros olajat tartalmaznak. A bükkmakkok az avarral letakartan, csak sötétben csíráznak.

Az ínséges időkben a XX. századig a bükkmakk táplálékként is szolgált, ugyanis olajt és lisztet készítettek belőle. A bükkmakkból nyert lisztet más lisztekkel keverve használták kenyérsütéshez. A fiatal leveleket, a termésből nyert olajat és a virágokat használják gyógynövényként.

A Vadas-tető egyik bükkje a négy évszakban:

Read more...
Related Posts with Thumbnails
free counters
Jelenleg

látogató olvassa a gyurgyalagokat

  © Blogger templates Newspaper III by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP