Boszorkányos nagyezerjófű

Ezerjófűből is van kis meg nagy is, elnevezés alapján azt hinné az ember, rokonokról van szó, csupán méretbeli különbséggel, de nem ez a helyzet: legfeljebb köszönő viszonyban van egymással ez a két növény, hiszen a kis ezerjófű a tárnicsvirágúak rendjének tárnicsfélék családjába tartozik, míg a nagy a szappanfavirágúak rendjének rutafélék családjának tagja. Az azonban már valóban közös bennük, hogy a népi gyógyászatban ezer bajra kínálnak gyógyírt mindketten.

A nagyezerjófű (Dictamnus albus) Közép- és Dél-Európában, Kis-Ázsiában honos, néhol tömegesen is megjelenhet. Azonban mifelénk nem túl gyakori, olyannyira nem, hogy Háromszéken egyetlen lelőhelyéről idén értesültünk volt biológiatanárnőnktől. A helyszín egyértelmű leírása alapján könnyedén rá is leltünk a Sepsiszentgyörgytől nem is távoli helyre.

És mondhatni, élmény volt a találkozás, hiszen impozáns növényről beszélünk a nagyezerjófű esetében: 40–120 centiméter magasra is megnő, és – a szaknyelven végálló fürtvirágzatnak nevezett – bordón, bíborosan erezett rózsaszínes, fehéres, halványlilás virágait mintha a szépség iránt különösen fogékony kedvében alkotta volna meg a természet.

Persze a hangulatot fokozta a búcsúzó nap fényének narancsszín simogatása és az erdő madárlakóinak esti, visszafogott hangoskodása. A nagyezerjófűhöz hasonlóan a rutafélék családjába tartoznak még a citrusfélék is, így nem meglepő, hogy ezen délibb rokonokhoz hasonlón, főként frissítő nyári záporok nyomán maga is citromillattal bódítja szagolgatóit. Az illatanyagot szárán, levelein, virágzatán lévő fekete mirigyszőrök választják ki. Ez az illóolaj fölöttébb gyúlékony (állítólag Carl Linné lánya is lángra lobbantotta), anélkül, hogy a növény maga elégne.

Ezen tulajdonság alapján feltételezik, hogy a Bibliából ismert égő csipkebokor nagy valószínűséggel nem gyepűrózsa, hanem inkább a nagyezerjófű lehetett. Azért senki ne kísérletezzen lángra lobbantásával, mert kevés van belőle, meg erdőtüzet is könnyen okozhat. Május végén, júniusban virágzik, és bár nem gyakori tájainkon, Romániában nem védett, Magyarországon viszont az.

Nevéhez illőn sokféle nyavalyára használták a népi gyógyászatban: izzasztószerként, reuma ellen, sebek kezelésére, de váltóláz, hasmenés, epilepszia és köszvény ellen is hatékonynak tartották. Számos gyógyhatásának köszönhetően nevezik még erősfűnek és boszorkányfűnek is.

Páratlanul szárnyalt, bőrnemű levelei a kőrisére emlékeztetnek, erre utal kőrislevelű ezerjófű megnevezése is. A már említett mirigyszőrök által kibocsátott anyagoknak köszönhetően allergén is: a bőrön lassan gyógyuló, fájdalmas, hólyagos kiütéseket okoz, így leszedése ellen magát is remekül megvédi.