Hol bujkált az aranymálinkó, azaz sárgarigó becserkészve

Sárgarigóék már régóta bújócskáznak velünk: jellegzetes énekükkel ("huncut a bíró", "kell-e rigó, fiú") sokszor, sokféle terepre becsalogattak már, de ha végül sikerült is valahogy megpillantani, eddig a pillanat sosem volt fotózásnyi hosszúságú.
Szóval, vándorútjukról rövid, április végétől augusztus végéig tartó, hazatértük alatt mindig vehemensen lendülünk az élénk sárga színével igazán feltűnő, mégis mesterien rejtőző madár nyomába. Hihetetlen sikertelenséggel koronázva erőfeszítéseinket :)
Az elmúlt héten aztán két helyszínen is kifogtunk rajtuk, vagyis inkább ők kegyeskedtek picivel kevesebbet nyüzsögni, vagy feladni rejtekhelyüket. Na persze, nem teljes premier plánokra futotta most sem, csak visszafogottabb sztárfotócskákra, de annyira örömködtünk ezek fölött is, hogy mindenképpen megosztjuk.

A sepsiszentgyörgyi közös temetőben múlt pénteken késő délutáni találkozót tarthattak, mert sokan gyülekeztek az öreg fákon; egyikőjük itt került lencsevégre.

Másnap kora délután Gidófalvára bebiciklizve ez a hím képviselte a fogadóbizottságot és a láthatóságot elősegítendő becsülettel ki is ült a száraz ágakra, így juttatván minket halmozott sárgarigó-élmény élvezethez.

Bár magyar neve azt sugallja, a sárgarigó (Oriolus oriolus) mégsem tartozik a többi ismert rigóval (feketerigó, fenyőrigó stb.) a rigófélék családjába, hanem saját, sárgarigófélnek nevezett családja van.
Sárgarigóéknál a szülők együtt rakják a fészket, felváltva kotlanak 3-4 tojásukon, melyekből a fiókák 16-17 napra kelnek ki és további 16-17 nap múlva repülnek ki.
A szőrös hernyóktól irtózók külön tisztelettel tekinthetnek a sárgarigókra, hiszen azon kevés madárfaj közé tartoznak, melyek ezeket a faágakhoz dörzsölve szívesen elfogyasztják.
Magyarországon és Romániában is védett.