Vörösfenyő a zöld fenyők között
Decemberben a nem kifejezetten természetközeli emberek fejében is egyre több gondolat forog a növények, főként egy bizonyos fajtájuk, a fenyőfa körül.
Így, éppen itt az idő, hogy a fenyők egyikével az európai vörösfenyővel kerüljünk közelebbi ismeretségbe, bár ő nem karácsonyfa alapanyag, hiszen az európai örökzöldek közül ő az egyetlen, ki őszire sárgás-vöröses lombruhába öltözik, majd télire elhullajtja azokat, tehát lombhullató. Hegyvidéki faj lévén ez a kuriózum a mi erdeinkben is őshonos. De parkokba, kertekbe díszfaként sokfelé ültetik is.
Első magyar írásos említése 1583-ból, Beythe István Nomenclatorából adatolható. Nevének előtagja őszi lombkoronájának színére utal, de vannak, akik szerint kérgének színe a névadás alapja. Közismertségét számos társneve bizonyítja: a pacsirtafenyő, mannafenyő, rozmaringfenyő, szentilonafenyő, németostor, lombhullató fenyő, ustorfenyő nevekkel mind a vörösfenyőt illetik.
Szép rajzolatú, jól megmunkálható, kemény, tartós fáját előszeretettel használják a bútor- és építőiparban. Népi gyógyászati felhasználására is bőven van példa: fiatal tobozaiból köhögés elleni szirupot készítenek, sőt pálinkaízesítésre is használták; fiatal ágvégeinek rágcsálást gyomorsav ellen javallják; zsírral összefőzött gyantája sebek és gyulladt bőr külsőleg alkalmazott gyógyítására használatos.
Magashegyi fajként a fatenyészeti határig terjed. Tiszta állományokat ritkábban, lucfenyővel, erdei fenyővel, jegenyefenyővel, bükkel elegyes állományokat gyakrabban alkot. Élőhelyére vonatkozóan elmondható, hogy a laza szerkezetű, agyagos és meszes talajokat kedveli, továbbá, hogy fényigényes faj.
Általában 20-40 méteresre nő, de az 50 méter magasságot is elérheti. Az akár 1,5 méteres átmérőjű törzsét szürkés-vöröses, barnás hosszan barázdás réteg fedi. Egyéves (vagyis ősszel lehulló) tűlevelei hosszú hajtásain elszórtan, csavarvonalban ülnek, törpehajtásain pedig 40-50 leveles csomókban. „Barátságos” fenyőnek is minősíthetjük, hiszen tűlevelei lágyak, nem szúrósak. Alakjuk keskeny-lándzsás, méretük 2-36 cm és az őszi megsárgulás előtt világoszöld színűek.
Szaporodását illetően, egylaki, szélbeporzású faj. Minden 3-5. év március-májusa közt virágzik. A legalább kétéves levéltelen törpehajtásokon fejlődő, lefele hajló porzós virágai gömbös-tojásdad, később hegyes alakúak, eleinte világoszöldek, beporzáskor sárgák. A hároméves leveles törpehajtásokon megjelenő termős virágok tojásdadok és kárminpirosak. Magjait szeptember-novemberben hullatja el.
Az európai vörösfenyő Romániában nem védett, de alpesi erdőformációi olyan élőhelyek, melyek megőrzéséhez szükséges azokat különleges természetvédelmi területté nyilvánítani.
Az illusztrációul szolgáló képek a Vadas-tetőn készültek.
Így, éppen itt az idő, hogy a fenyők egyikével az európai vörösfenyővel kerüljünk közelebbi ismeretségbe, bár ő nem karácsonyfa alapanyag, hiszen az európai örökzöldek közül ő az egyetlen, ki őszire sárgás-vöröses lombruhába öltözik, majd télire elhullajtja azokat, tehát lombhullató. Hegyvidéki faj lévén ez a kuriózum a mi erdeinkben is őshonos. De parkokba, kertekbe díszfaként sokfelé ültetik is.
Első magyar írásos említése 1583-ból, Beythe István Nomenclatorából adatolható. Nevének előtagja őszi lombkoronájának színére utal, de vannak, akik szerint kérgének színe a névadás alapja. Közismertségét számos társneve bizonyítja: a pacsirtafenyő, mannafenyő, rozmaringfenyő, szentilonafenyő, németostor, lombhullató fenyő, ustorfenyő nevekkel mind a vörösfenyőt illetik.
Szép rajzolatú, jól megmunkálható, kemény, tartós fáját előszeretettel használják a bútor- és építőiparban. Népi gyógyászati felhasználására is bőven van példa: fiatal tobozaiból köhögés elleni szirupot készítenek, sőt pálinkaízesítésre is használták; fiatal ágvégeinek rágcsálást gyomorsav ellen javallják; zsírral összefőzött gyantája sebek és gyulladt bőr külsőleg alkalmazott gyógyítására használatos.
Magashegyi fajként a fatenyészeti határig terjed. Tiszta állományokat ritkábban, lucfenyővel, erdei fenyővel, jegenyefenyővel, bükkel elegyes állományokat gyakrabban alkot. Élőhelyére vonatkozóan elmondható, hogy a laza szerkezetű, agyagos és meszes talajokat kedveli, továbbá, hogy fényigényes faj.
Általában 20-40 méteresre nő, de az 50 méter magasságot is elérheti. Az akár 1,5 méteres átmérőjű törzsét szürkés-vöröses, barnás hosszan barázdás réteg fedi. Egyéves (vagyis ősszel lehulló) tűlevelei hosszú hajtásain elszórtan, csavarvonalban ülnek, törpehajtásain pedig 40-50 leveles csomókban. „Barátságos” fenyőnek is minősíthetjük, hiszen tűlevelei lágyak, nem szúrósak. Alakjuk keskeny-lándzsás, méretük 2-36 cm és az őszi megsárgulás előtt világoszöld színűek.
Szaporodását illetően, egylaki, szélbeporzású faj. Minden 3-5. év március-májusa közt virágzik. A legalább kétéves levéltelen törpehajtásokon fejlődő, lefele hajló porzós virágai gömbös-tojásdad, később hegyes alakúak, eleinte világoszöldek, beporzáskor sárgák. A hároméves leveles törpehajtásokon megjelenő termős virágok tojásdadok és kárminpirosak. Magjait szeptember-novemberben hullatja el.
Az európai vörösfenyő Romániában nem védett, de alpesi erdőformációi olyan élőhelyek, melyek megőrzéséhez szükséges azokat különleges természetvédelmi területté nyilvánítani.
Az illusztrációul szolgáló képek a Vadas-tetőn készültek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése